- Ez annyira jellemző. - kattogok körmömmel a padon morcosan magam elé motyogva. Miért is ne én maradnék bent büntetésben az utolsó napon. Hiszen semmit nem csináltam. Miért is vagyok itt? Ja igen...Miatta. Mint mindig.


- Nos az elkövetkezendő egy órát itt fogjátok eltölteni. - mondja a tanár úr mosolyogva. Össze szűkített szemekkel és felbiggyesztett szájjal nézek rá hiszen tudom vigyorának okát.
- Tudjátok felettébb szórakoztató, hogy csak ti vagytok képesek még az utolsó tanítási nap is bajba kerülni. - a huncut kacaj a végén ismét nem maradhatott el. Mikor ellenkezni akartam egy kéz mozdulattal csöndre intett.
- Kellemes idő töltést. A tanáriban leszek ha kellek. - indulna ki, egy pillanatra vissza fordul.
- Ne kelljek. - majd becsukja tanárunk az ajtót és végleg kettesben maradok...vele. Olyan ideges vagyok, rá sem akarok nézni. A tanítás után úgy trappoltam be a büntető szobába mint valami elefánt. Egyszer, csupán egyszer, néztem rá miután kiszabták a letöltendő egy óránkat de a vérnyomásom abban a pillanatban a duplájára emelkedett.
Mosolygott.
Nem is.
Sokkal inkább vigyorgott.
Komolyan ezt ő élvezi? Élvezi, hogy miatta kerülök folyton bajba. Nem így terveztem a délutánomat. Az az egy óra úgy fog eltelni mint egy fél nap. Nagyot sóhajtva jobbnak láttam valóban keresni valami elfoglaltságot és habár ignorálni próbáltam Jongin jelenlétét, ahogy lehajoltam táskámhoz, elővegyem tanszereim rá pillantottam, aki egyel mellettem foglalt helyet. Épp az órát bámulta így egy pillanattal tovább időztem el arcán. Mielőtt még esélyt adtam volna arra, hogy egymásra nézhessünk megszakítottam az egy oldalú bámulást és neki álltam házit csinálni. Milyen jó móka nem? Így péntek délután. Kinyitottam matek könyvem ám ekkor a szék kellemetlen hangú csikorgása törte meg a csendet. Mikor a hang irányába néztem volna, egy test huppant le mellém a padba. A legérthetetlenebb fejemet vettem elő mikor Jongin rám nézett miután leült mellém.
- Mi van? - nézése nyugodt és természetes. Legalábbis az enyémhez képest mindenképp. Mintha mi sem történt volna úgy bámul. Még ő kérdezi mi van?
- Bocs, de nincs elég hely a teremben, vagy mi? - próbálok nem túl bunkó lenni de nem akar sikerülni. Ismét.
- Csak erre a padra süt rá a nap. - azzal egy lusta mozdulattal el is fekszik a padon kezén pihentetve a fejét a másik irányba fordulva. Valóban igaza volt, ide tűz a nap melege ami ezen az őszi napon felettébb kellemes, bár én ezt eddig még csak észre se vettem. Jongin valószínűleg ezt az órát alvással fogja eltölteni. Vagyis a pózból ahogy a padon fekszik, kötve hiszem, hogy neki állna matek házit írni mint ahogy én.

Lassan telt az idő én pedig egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Jongin illata a bűnős. A hosszú percek alatt folyamatosan csiklandozta az orromat az a számomra túl finom illat. Ahogyan mélyebben vettem a levegőt egy sóhaj kifújása érdekében csak még jobban bele szippantottam. Szemem sarkából rá pillantottam és a fiú mellettem még mindig ugyan abban a pózban feküdt, arcát beletemette párnaként szolgáló kezei közé. Tudatában annak, nem látja, hogy nézem jobban szemügyre vettem. Haját a nap forrón cirógatta amitől az a csoki barna szín most jobban csillogott mint általában. Felkarja kidomborodott a háta pedig hosszú ívben nyújtózott. Nyakán a vonalak megfeszültek és közelről még inkább szemet üt bőr árnyalata ami sokkal sötétebb mint az enyém vagy bárki másé akit ismerek. Combja pár centi híján hozzá ért enyémhez ahogyan terpeszben ült. Csak bámultam.
Fogalmam sincs miért de eltüntettem ezt a pár centit és meglöktem óvatosan combját térdemmel. Ahogyan lábainkat néztem észre se vettem, hogy a fiú felkelt némán a padról.
- Hmm? - mély hangjára ijedten kaptam fel a fejem. Rögtön össze kerültem tekintetével. Pedig épp csak hozzá értem, azonnal felkelt. Most mit mondjak? Bocs hogy hozzád értem de direkt volt? Mert hát... az volt.
- Csak.. oda tudnád adni a táskám? - találtam egy jó kis ürügyet rögtönözve. Még nem voltam kész a feladattokkal, de a táskám tényleg az ő felén pihent. Rá néztem az említett tárgyra majd vissza Jonginra. Szinte teljesen felém volt fordulva, fejét jobb kezén pihentette, egy ismételt lusta pózban. A válasz pedig csak egy fej rázás volt, ami a 'nem'-et helyettesítette. Felvontam a szemöldököm és kérdőn pislogtam rá. Az arcán semmi reakció nem volt. Csak bámult azokkal a barna szemekkel.
- Hát jó, akkor majd elveszem én. - kissé felháborodva rácsaptam két tenyerem a padra és félig álló helyzetbe tornáztam magam azzal a lendülettel. Kitoltam a székem majd mikor rájöttem, a táskámhoz az út Jonginon át vezet próbáltam minél jobban átnyúlni felette de még ez sem tette lehetővé felső testem ne simuljon hátának. A hiba ott volt, hogy még így sem értem el a földön fekvő célom.
- Arrébb mennél? - hajoltam vissza arcához. Megint az az átkozott vigyor.
- Persze. Így jó? - mikor már megörültem szófogadásának, akkor egy pillanatra lefagytam. Épp az ellenkező irányba ment mint amibe kellett volna így hasam teljesen hozzá nyomódott oldalának.
- Jongin a másik 'arra'. - tettem kezem hátára és próbáltam eltolni de nem hagyta magát.
- De hát én arrébb mentem. - hangja huncutságot csilingelt. Erősebben toltam mint az előbb de meg se moccant.
- Ne szórakozz már, csak a táskámat akarom elvenni. - egyik kezemet kinyújtottam hátha még is elérem, de ekkor ő még jóval beljebb tolt testével.
- Milyen táskát? - aprón felnevetett a helyzeten. Neki minden bizonnyal vicces volt ám én csak egyre idegesebb lettem. Persze a mosoly az arcomon nem ezt mutatta...
- Jongin! - másik kezem véletlenül lecsúszott a fiú oldalához mikor rá kiabáltam amitől ő rögtön össze ugrott és azonnal felkelt a padról így én is vissza huppantam a székre hiszen már nem támasztott semmi. Nagyokat pislogva néztem rá. Aztán leesett ahogyan könyökét oldalához szorítja. Nem a kiabálásomtól ijedt meg.
- Csak nem csikis vagy? - felvontam a szemöldököm és gonosz mosolyra húztam a szám.
- Dehogyis. - fejét elfordította és ő maga is vissza fordult volna normális ülő helyzetbe ha nem böktem volna meg az oldalát. Ahogy vártam ismét megugrott.
- Dehogyis, mi? - utánoztam csúfolódva előző mondatát. Most rajtam a sor, hogy nevessek.
- Ez nem vicces. - próbált komoly lenni de nem jött össze. Ismét egy bökést kapott oldalába. - Hagyd abba. - hirtelen rá markolt csuklómra ám én nem ijedtem meg. Majd biztos ezek után még szót fogok fogadni nem? Halkan felkuncogtam mire rám nézett ismét. Mikor szabad kezemmel gyorsan bele böktem, Jongin azonnal megfogta azt is. Állkapcsa megfeszült és nyelt egyet. Mikor látta arcomon mennyire élvezem azt, hogy megtaláltam gyenge pontját valami megcsillant a szemében. Mondhatnám azt is, hogy újra az a mosoly, de nem.
Ez most valami teljesen más volt. Ez miatt a valami miatt a szívem egy ütemet biztosan kihagyott amit nem tudtam mire vélni.
- Szóval mi van azzal a táskával? - még mindig szorította csuklómat és amikor kicsit közelebb vont magához, kapcsoltam. Mintha vissza tértem volna a fellegekből kiszedtem ujjai közül kezeimet.
- Majd megoldom én. - nagy hüppögés közepette, túlzott felháborodottságot színlelve megkerültem a padot, saját kis iskola táskámhoz guggoltam és pakolászni kezdtem. Tudtam jól, hogy még legalább 20 perc van hátra az időnkből de már nem akartam itt lenni. Az az előbbi fura érzés a mellkasomban csak idegessé tett. Arról nem is beszélve, nem értettem miért ég mind a két csuklóm. Sőt...az egész kezem.
- Folyton idegeskedsz. Hamar be fog ráncosodni az arcod. - a nem látszódó ér a homlokomon most tisztán éreztem lüktetni beszólása miatt.
- Egy lánynak egyáltalán nem illik ilyet mondani! - emelem fel hangerőm és arcomat kénytelen vagyok megint felé fordítani. Még mindig a táskámmal babrálok így arcunk egy vonalba került azáltal, hogy Jongin rá támasztotta állát a padra.
- Oh nézd csak! Már itt is van egy. - mutató újával homlokon bök.
- Hé... - kapok a megpiszkált pontomra.
- És itt is. Itt is. - sorozatosan kapom az apró bökéseket arcomra. Vidáman arcomat fürkészi én viszont csak és kizárólag mély barna szemeit keresem, harciasan állva a szemkontaktust. Mosolyog. Mért kell mosolyognia? Annyira fel tud idegesíteni.
- Elég! - egy gyors kézmozdulattal lököm el magamtól ujjait. Mintha tudta volna, hogy ez jön meg se rezzent. Csak vigyorog tovább.
- Már itt sem vagyok. - azzal felkaptam cuccaim és ahogyan be trappoltam óra elején a terembe, most ugyan úgy ki is. Ha csak nem idegsebben.
Ilyen fiú a világon nincs még egy. Idegesítő? Nem, az nem túl kifejező rá. Bosszantó. Ez pedig túl gyenge. Ő valami teljesen más. Idegbosszantó. Van egyáltalán ilyen szó? Sebaj ő most megteremtette. Direkt idegesít fel minden egyes nap. Ez a büntetés is csak és kizárólag az ő hibája miatt volt. Ráadásul nagyképű is.

Azt hiszi bármit megtehet mert ő Kim Jongin.


Hatalmas dühöngésemben hamar hazaértem. Kedvem csöppet sem javult, főleg mert nem tudtam kiverni a fejemből a történteket. Annyira megfeledkeztem mindeközben arról a buta érzésről is amit akkor éreztem, hogy mikor újra felidéztem magamban Jongin arca rögtön előttem termett.
- Ah, hagyjál már! - kiabálok sajt gondolataimmal.
- Kicsim, megértem, hogy rossz napod van de... - apám hangja kizökkentett minden képzelgésemből.
- Ne haragudj apa. Hol is tartottál? - ideje lenne vissza térnem a normális énemhez ami jelenleg csendben vacsorázna az apukájával a konyhában.
- Inkább te mond el merre járnak a gondolataid. Mert már egy ideje beszélek hozzád és te csak puffogsz ott magadban. - ritka dolgok egyike az, hogy mi együtt vacsorázhatunk kettesben. Sokszor hisztizek ez miatt és mégis most, sor került rá én még csak nem is figyelek apára.
- Nem nagy dolog csak...az egyik osztálytársam felidegesített ma. - eltolom magamtól a tányért. Egyáltalán nincs étvágyam.
- Kicsoda? - ismerem apámat. Rögtön előáll majd a félig ügyvédes félig 'az apád vagyok' dumával és amit ő nagyon jó kis tanácsnak hisz én abból egy mukkot sem értek majd.
- Csak egy fiú.
- És annak a fiúnak biztosan van neve is. - faggatózik tovább.
- A Sátán. - mosolyodok bele saját poénomba de szemmel láthatóan az idősebbik ezt nem díjazza. - Kim Jonginnak hívják. - adom meg magam és felállok az asztaltól a mosogató felé indulva.
- Biztos csak tetszel neki. - amint kimondta mondatát majdnem hanyatt vágódtam a tányérral a kezemben.
- Ezt mégis miből gondolod? Nem is mondtam róla semmit. - velem van a baj vagy mindenki fel tud ma idegesíteni?
- Hát tudod kislányom milyenek a fiúk. Annak húzzák a haját aki tetszik nekik. - vonja meg vállát mindentudóan.
- Apa ez már nem az óvoda. - sóhajtok egy nagyot és jobbnak látom hozzá állni a mosogatáshoz mielőtt még elejteném azt a tányért.
- Az lehet de a fiúk sosem változnak. Hidd el én már csak tudom. - oda biggyeszti saját tányérját is a többi mosatlanhoz majd egy apró kuncogással besétál szobájába.
- Te már csak tudod.. - bólogatok gúnyosan, remélhetőleg, hogy édesapám nem hallotta szemtelen megszólalásom.
- Ha nekem nem hiszel kérdezd meg Hyunkit. - nyilván megfogom kérdezni a barátomat, hogy adjon tanácsot egy másik fiú...várjunk...Hyunki. Úristen teljesen kiment a fejemből! Ma randink lett volna. Már bőven elmúlt nyolc óra. Azonnal fel kell hívnom.
Kiráncigálom kezem a mosatlan halmazból és szobám felé futok. De vajon ő miért nem keresett? Nem is halottam, hogy hívott volna. Biztos a táskám aljába csúszott a telefon. De nem. Hiába kerestem mindenhol kis készülékemet nem találtam. Bent hagytam a suliba. Tényleg. A padba tettem órák után direkt, hogy meghalljam ha esetleg csörögne. Francba.
Holnap mehetek vissza az iskolába érte. 

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai

Kínos csend ülepedett a teremre. Vagy lehet csak én éreztem kínosnak ezután az apró jelenet után. Gyors elhessegettem az érzést és Hyunkira tértem át. Már biztos a másik városban lesznek. Nem tudom mire gondoljak. Főleg úgy hogy nem nagyon hiszek a távkapcsolatokban. Még akkor is ha a milyenk nem annyira reménytelen, tudom, hogy hónapok kérdése az hogy együtt maradunk. De bízom benne és abban is, hogy ez nem így lesz. Szeretem őt, nem? Akkor meg ilyennek még csak meg sem kéne fordulnia a fejemben.
- Miért... - a nagy csendet Jongin hangja ütötte fel.
- Mi? - nézek rá. Az egyik padon ült az ablak mellett. Észre sem vettem, hogy végzett volna.
- Miért van rossz kedved? - hirtelen majdnem vissza kérdeztem pedig tisztán értettem mit mondott. Furcsának találtam, hogy érdekli. Nem halottam a hangjából semmilyen rosszindulatú hangsúlyt. Ami még bizarrabb.
- Neked is rossz kedved lenne hogyha a barátnőd elhagyná a várost. - válaszom kissé ellenszenvesre sikeredett. Talán ez már a reflex amit Jongin kivált belőlem.
- Nekem nincs ilyen problémám. - arca meg se rezzent miközben kimondta.
- Persze, hogy nincs hisz Kim Jongin mindig talál magának barátnőt. - aprót dobbant a szívem mikor ezt kimondtam. Átvettem tőle a bunkó szerepet?
- Nem így értettem. - elmosolyodott és lehuppant a padról. Folytattam a tábla alapos lemosását és megtörtem az így is átlagosnál hosszabb szem kontaktust. Oda sétált mellém és megállt. Közel. Túl közel. Talán nem fér el a teremben, hogy folyton ilyen közel jön? Nem néztem rá. Egyszerűen csak nem mertem felnézni. Bal vállam épp hogy nem ért hozzá a mellkasához. Próbáltam nem túl feltűnően legalább egy kis lépést arrébb csusszanni mikor egyszer csak kezét látom magam előtt. Egy kisebb meglepődött hang hagyta el a torkom mikor ujjai átfonták csuklómat.
- Vizes lett a felsőd. - a hosszú ujjú felsőmre pillantottam ott ahol Jongin megfogott. Rögtön láttam a kisebb foltot az anyagon de eddig még csak nem is éreztem hisz a kezem is csurom víz volt.
- Nem is figyeltem. - vártam, hogy elengedje a kezem de nem tette. Kénytelen voltam az arcához fordulni. Azonnal rájöttem, hogy hiba volt. Nem néztem máshova csak és kizárólag a szemébe. Mintha oda szögezett volna a tekintetével.
- Megyek...megszárítom. - lépek hátra egyet. Ekkor elengedte a kezem és bólintott utána pedig elfordult. Letettem a szivacsot és gyors léptekkel indultam meg a fürdő felé. Mikor beértem egy pillanatra megálltam és megkérdeztem magamtól... mégis mi volt ez? A kézszárító hangos búgása olyan halknak tűnt a sok gondolat miatt a fejemben. Egyszerűen nem értettem, hogy miért ég a bőröm. Miért dobog a szívem máshogy mint mikor szokott. Miért csak Jongin arca van előttem.

Szokásához híven már eltűnt mire én vissza értem. Nem is baj. Úgyis csak direkt piszkál. Bosszankodva takarítottam el az utolsó szemetet és én is haza indultam. Hyunki felhívott haza fele és mondta, hogy már megérkeztek, nem tudott megvárni. Beszéltünk még pár szót majd letette. Épp hogy beszéltünk néhány percet. Mondta, hogy ki kell pakolnia ezért nincs sok ideje de este felhív. Ha már most így le tud mondani arról, hogy beszéljünk akkor valóban beigazolódik az amire gondolok.


Mikor megérkeztem a lakásba apám rögtön elém állt. Általában köszönni se szokott mikor haza érek így furcsán nézve várom, hogy szóljon valamit.
- Ne vetkőzz le nagyon. - nyúl ő is a kabátjához.
- Miért? Baj van? - gondolok rögtön a legelfogadhatóbbra.
- Dehogy! Csak gondoltam elmehetnénk fagyizni. - kapok még egy mosolyt is. Hát mi történt??
- Apa beteg vagy? - ledöbbenve állok édesapám előtt akit régen láttam úgy beszélni hozzám, hogy éppen nem telefonál vagy csak épp...rám néz. - Mi van a munkáddal?
- Jaj ne viccelődj kicsim. Tudom, hogy le vagy törve Hyunki miatt de ez nem a világ vége. És egy fagyi mindenre megoldás. Na gyerünk, mozogj! - lökdös kifele az ajtón. Még hogy, én ne viccelődjek. Nem tudom ki kettőnk közül a viccesebb ezzel a kis incidenssel. Meglepődtem viszont nagyon boldog is lettem. Évek óta nem mentünk el fagyizni. Sőt, sehova sem. Kislány koromban rendszeresen elvitt délutánonként valamelyik fagyizóba iskola után. Akkoriban még volt ideje rám.
Oda mentünk be ahol múltkor is voltunk Hyunkival. Talán így kicsit jobban fogom érezni magam és nem azon problémázok, hogy együtt leszünk-e vagy sem.
- Szerintem én dupla epreset eszek. - nézi a kis fagyizó étlapját mikor beültünk. Végig jó kedve volt annyira furcsa volt, hogy egész úton beszélgettünk és mosolygott. - Te mit kérsz?
- Nem fáj mikor mosolyogsz? - mutogatok az arcára mikor megszületett bennem egy apró gondolat.
- Miért fájna? - döbben le. Arcához nyúl apám, azt hiszi van rajta valami.
- Hát olyan régen mosolyogtál már, hogy biztos húzódik ott a bőr. - eszembe jutott milyen is volt a mi kapcsolatunk régen mikor még foglalkozott velem rendszeresen. Folyton viccelődtünk ő volt mindig az aki engem megnevettetett.
- Ne szemtelenkedj kölyök. - csap óvatosan a fejemre az étlappal. - Látod már is jobb kedved van. Hyunki este elmegy de semmi gond nem lesz. - folytatja az étlap böngészését.
- Este? Már elmentek. - javítom ki.
- Ma? - rögtön rám néz. Értetlenül nézünk egymásra. - Hyunki apukája nekem azt mondta csak estefele tudnak elindulni.
- Én pedig nem olyan rég telefonáltam neki és azt mondta már ott vannak. Le is tette mert ki kellett pakolni. - magyarázom, biztos rosszul tudja vagy apukája a telefonban nem jól emlékezett. - Valószínű csak véletlenül mondott estét a telefonba. - intézném el ennyivel és rendelésre nyújtom a kezem.
- De hát át jött elköszönni a feleségével. Még ajándékot is hoztak mielőtt megérkeztél, azelőtt pár perccel. - szemeim kikerekedtek. Apám sem értett semmit. Hosszú másodpercekig szemeztünk, hátha a másik valami magyarázatot ad majd. De nem így lett.
- Jobb lesz ha felhívom. - kapom ki azonnal a telefont a zsebemből. Pillanatok alatt beütöttem a számát és már ki is csöngött. Hosszúnak tűnt az a pár másodperc. Aztán megszólalt egy női hang, hogy a hívott szám jelenleg nem elérhető.
- Nem veszi fel.. - nézem a képernyőt. Mi folyik itt? Hazudott volna?
- Ne aggódj kicsim, biztos csak valami félre értés. Együnk egy sütit inkább. - már az utolsó szavait alig halottam nem figyeltem édesapámra. Semmit sem értettem. Biztos beszéltem ma Hyunkival? Még itthon vannak?
Mondtam apunak, hogy siessünk haza de már bőven volt nyolc óra mire beparkoltunk. Becsaptam a kocsi ajtót és már azonnal rohantam át a házukhoz. Lihegve állok az ajtó előtt. Semmi fény nem szűrődik ki az ablakokon át és nem tudom, hogy a kocsi a garázsban van-e. Kopogok párat a bejárati ajtón. Semmi. Újra kopogok de még mindig semmi. Elmentek. Ismét előveszem telefonom és hívom barátomat.
- Szia. Mondtam, hogy majd én hívla..
- Hol vagy? - rögtön közbe vágtam amint felvette.
- Hogy-hogy hol? - hangja furcsán megrezzent.
- Most, hol vagy? Már az új lakásban? - nem gondoltam volna, hogy így letámadom majd, de rettentő nyugtalan lettem.
- Hát persze. Ma már beszéltünk és akkor is mondtam. Már rég megérkeztünk. - és beállt a csönd. Nem tudtam mit mondani. Össze zavarodtam.
- Történt valami? - nem jutok szóhoz. Nem áll össze a kép. - Yujin. Yujin?
- Ah igaz...bocsi.. én csak....elfelejtettem. - habogok össze vissza.
- Minden rendben? - lehet hogy én vagyok az idióta de akkor is hallom, hogy egészen más a hangja. Majdnem olyan nyugtalan mint az enyém.
- Persze minden. Csak fáradt vagyok aztán megfeledkeztem arról, hogy beszéltünk ma már. Én buta...haha.. - nevetek erőltetetten.
- Akkor menj és feküdj le, pihend ki magad. Én is alszok most már, sok volt a munka a ház körül.
- Jó, jó persze. Aludj jól. Szeretlek.
- Te is. Szeretlek. - azzal le is tette.
Lassan haza sétáltam, közben próbáltam valami megoldást találni erre az egészre de semmire nem jutottam. Nincs értelme az egésznek. Este se aludtam szinte semmit csak ezen járt a fejem és próbáltam össze illeszteni a két sztorit de lehetetlen, hogy egy síkba kerüljenek. Valaki egészen biztosan hazudik nekem. Ha bele gondolok tőlem el sem köszönt mikor mentek...
Következő héten rettentő fáradt voltam. Egész hétvégén semmi másra nem tudtam gondolni csak arra a napra. Azóta Hyunkival úgy beszélünk mintha mi sem történt volna. Többet fel sem hoztam azt a témát. De a beszélgetések is egész mások. Olyan mintha feszélyezve lenne és csak épp pár percet beszélünk akkor is teljesen lényegtelen dolgokról.
Fogalmam sincs mit tegyek. Már a fejem is megfájdult. Lassan letettem a padra. Mindjárt mehetünk haza ez az utolsó óra. Megpróbálok otthon aludni egy kicsit.

- Yujin. Yujin. Kelj fel. - apró lökdösést érzek a vállamon.
- Hmm? - felkelni? Még csak most hajtottam le a fejem.
- Ne hümmögj hanem kelj fel. - ismerem ezt a hangot. Lassan felemelem fejem kezeim közül a padról és sűrűn pislogva próbálom kitisztítani a látásom.
- Otthon kéne aludni. - Jongin a padom előtt guggol és mosolyog rám. Pedig azt hittem csak pár perc esett ki de ezek szerint legalább fél óra.
- Ne vigyorogj. Fáradt voltam. - egyenesedek ki és túrok bele hajamba durcásan és álmos fejjel. Gyönyörű látványt nyújthatok ha így vigyorog. Jongin nem szól semmit csak guggol ott tovább és engem néz.
- Letörlöm a táblát. Te meg inkább vidd ki a szemetet. - fel állok és a tábla felé indulok, hogy végezzem az osztály takarítását de a tábla már le volt törölve mikor felpillantottam rá.
- Már ki vittem. - igazat mond. Meg csinált mindent. A terem teljesen tiszta.
- Miért nem keltettél fel előbb? - ahogy rá néztem az órára majdnem hanyatt dobtam magam. Már fél négy is elmúlt. Alapjáraton kettőre végezni szoktunk a takarítással de ő itt maradt. Itt maradt velem?
- Próbáltalak, de nem keltél fel. - sétál oda hozzám zsebre dugott kézzel. - Nem azért de... nem nézel ki túl jól. - hajol közelebb arcomhoz. Még álmos voltam, így nem húzódtam el, le voltam lassulva. De az illata rögtön megcsapta az orrom.
- Fogd be. Csak..fáj a fejem. - dörzsölöm meg halántékom miközben kerülöm azt, hogy a szemébe nézzek.
- Nem vagy te lázas? - mire válaszolni tudtam volna, hogy ne nyaggasson addigra elkéstem. Tenyerét a homlokomra illesztette szorosan megnézve ezzel a hőmérsékletem. Elképedve nézem barna szempárját ami arcomat figyeli makacsul. - Elég meleg az arcod. - homlokom után arcomat temette el a tenyere. Nem válaszoltam csak száj tátva éltem meg az érintéseit. Ekkor nézett ő is a szemembe. Ismét az a másik érzés. Az amit már éreztem ha a szemébe nézek de most erősebb. Nem szólalt meg ő sem. Arcomat még mindig fogta. Csak akkor kaptam észbe mikor gyenge, kedves mosolyra húzódott a szája.
- Nincs semmi bajom. - egy mozdulattal le löktem a kezét és vissza siettem padomhoz. - Legközelebb kelts fel előbb. - kapkodva szedem össze cuccom.
- De nem tudtalak, mondtam már. - nem látom de érzem, egyszerűen érzem, hogy önelégülten mosolyog. Tudja, hogy zavarba hozott.
- Akkor önts le egy vödör vízzel egész nyugodtan. Majd holnap találkozunk. - úgy rohantam ki a teremből, hogy rá se néztem. El sem köszöntem. Minél távolabb akartam lenni tőle. Az arcom már nem a fej fájás miatt égett hanem valami egészen mástól. Már fáradt sem voltam, szinte futottam haza. Mi a fene ütött belé, hogy ilyeneket csinál? Jongin mindig bunkó velem vagy éppen rám sem néz. De az utóbbi időben a viselkedése más. De az enyém is.

A hét hamar elment és a délutánok is. Jonginnal azóta szinte semmit nem beszéltünk. Hiába csak ketten maradtunk mindig, azok után nem akartam vele még annyira se beszélgetni és ezt éreztettem is. Nem hagytam, hogy hozzám érjen még egészen véletlenül sem. Nem mintha bármi érdemlegeset éreznék iránta de arról is tennem kell, hogy ez így is maradjon. Na meg az ő oldaláról is nevetséges lenne az egész. Jonginnak én sosem tetszenék. Nem is kedvel. De azért kíváncsi lennék milyen a barátnője. Biztos van neki. Talán valami modell, elegáns és szexis lány akit miden fiú magának akarna. Ugyan olyan lehet mint maga Jongin...csak lányban? Hideg személyiségnek tudom elképzelni, olyas valaki lehet akit csak ő tud elcsábítani. A tökéletes szerelmes pár. Hányszor halottam én is ezt már mikor elkezdtem Hyunkival járni. Tökéletes szerelem. Létezik egyáltalán? Anélkül lehet tökéletes, hogy a két fél az lenne? Hogyan tudhatnám erre a választ... Yujin.. még csak szerelmes sem voltál soha. A közelében már talán, de érezni tudom, hogy nem éreztem. Vagy ha az a szerelem akkor, igen csalódott vagyok.
Hangos nevetés zavart meg a merengésben ami a mi osztálytermünkből hallatszott. A többieknek jó kedve volt, az oka pedig: péntek. De nem is akármilyen péntek. Szünet előtti utolsó tanítási nap. Rá nézek a viháncoló lány tömegre és én is elmosolyodok. Az egyik lány viszont észre vette, hogy őket nézem és mint aki szellemet látott sietett oda hozzám rögtön.
- Yujin, te vagy az én megmentőm! - huppan le a padom elé a lány.
- Én? Megmentő? - olyan gyorsan történt minden. Persze, hogy nem értettem.
- Tudod most te vagy ... hát...vele... az osztály felelős. - suttog és kezét szája elé teszi, takarva azt.
- Vele? - suttogom vissza neki, bár az okát nem tudom. Nem mintha bárki figyelne arra mit is beszélünk.
- Tudod... - biccent a fejével jobb irányba óvatosan. Oda nézek de kellet egy kis idő míg össze állt a kép.
- Jonginnal? - kérdezem a fiút nézve, aki egész nyugodtan társalog fiú osztálytársainkkal.
- Pssszt! Halkabban! - utasít a lány aranyosan nevetve. Most már tudtam mire megy ki a játék. - Szóval, tudnál segíteni? Nem vagyok benne biztos vajon van-e barátnője és rá kérdezni pedig nem merek. - húzza el kicsit a száját.
- Eddig még értem de, hogyan jövök én a képbe? - elvesztettem a fonalat annál a résznél mikor nekem kéne segíteni. Semmit nem tudok Jonginról.
- Ma van az utolsó nap és mikor bent maradtok nem kérdeznél rá, hogy kivel jár? Ha pedig nincs barátnője akkor... - elmereng egy pillanatra, én bagoly szemekkel követem végig az utasítást. Pont én? - Akkor azt is deríts ki nekem kérlek! - válaszolni, azaz ellenkezni nem volt időm mert becsöngettek.
- Majd beszélünk! Előre is köszönöm Yujin! - simogatja meg a vállam és a helyére szalad nevetve.
- Ez most komoly? - motyogom magam elé. Aprót a homlokomra csapok. Még időben kellett volna közbe szólnom. Akkor nem kéne ilyen kínos dolgokat kérdeznem Jongintól. Lehet elküld a francba azzal a szöveggel amivel én múltkor őt: "semmi közöd hozzá". Lassan oldalra fordítottam a fejem, Jongin felé. Pont ugyan akkor nézett rám mikor én rá. Elkaptam volna a szemem...ha tudtam volna. Ezt még is hogyan csinálja? Hogyan tud így megbabonázni a tekintetével?
A szemkontaktust egy felém repülő kréta zavarta meg amit a tanár dobott. És ismét hallom azt a mondatot amit tavaly olyan gyakran: "Yujin, Jongin büntetésben maradtok." Ekkora mázlit...kívánni sem kívánhattam volna.

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai

Normális középiskolás élet. Nincs okom szomorkodásra mindenem megvan. Jól tanulok, szüleim jómódúak, neves iskolába járhatok, vannak barátaim és a barátommal is nagyon jól meg vagyunk. Mást se kívánhat egy lány. Esetleg még egy édes kutyust de nem az nem lehet mert hátráltatna a tanulásba édesanyám szerint. Maga a tökéletes élet nem de?
Hát nem...
A felszínes dolgok eltakarják a belül lassan széthulló kis világot amit jómagam is későn vettem észre. Az emberek nem mindig olyanok mint amilyennek látszanak vagy amilyennek mutatják magukat. Azt hinnéd, hogy te sosem fogsz csalódni senkiben, te erős vagy téged nem tudnak olyan könnyen átverni de pislogsz kettőt és máris te vagy az áldozat. Ez lennék én. Ha valami szép és jó az egyszer úgyis eltűnik. Talán a legigazabb mondás az hogy semmi sem tart örökké. Vagy talán ami még ide illik, az az hogy egyszer minden eltörik, elromlik. Bár én is egyszerűen csak eltűnhettem volna azokban az időkben. De nem. Ő nem hagyta. Mint egy angyali démon úgy férkőzött bele a szívembe és hessegette el a végtelennek látszó viharfelhőimet.

- Apa nézd! - szaladok oda vidáman ügyvéd édesapámhoz. Szokás szerint telefonján lóg valami ügyfél miatt.
- Meg mondtam hogy nem engedünk a perből! - kiabál bele modern készülékébe.
- Apa, apa, ötös lett a matek dolgozatom! - mutatom neki a jeles papírt. Sokat tanultam rá pedig utálom ezt a tantárgyat de szüleim elvárásai nagyok. Teljesítenem kell őket.
- Azt mondtam nem! - várok picit hát ha leteszi, de miért is tenné? Mindig ez van. Ha itthon van csak a telefon van és ő. Közelebb nyomom arcához lapom. Felém fordul sikeresen rá pillant kettőt majd rám mosolyog és felmutatja hüvelyk ujját dicséret fejében. Más az apjától egy ölelést kap, vagy pár kedves szót. Érd be ennyivel Yujin. Be nyammogtam szobámba mint minden kora délután mikor suliból haza jövök. Hobbim különösebben nincs a tanulás minden időmet lefoglalja. Apa azt szeretné ha átvenném tőle a pályát majd egyszer. Nos nekem ehhez semmi kedvem. Az ügyvédek számomra borzasztó unalmasak. Nem akarom úgy végezni mint apám. Literekben nyelni a stresszt. De ez még messze van. Egyszerű telefon csörgésre leszek figyelmes, most a sajátom kiabál. Ki szaladok a konyhába ahol suli után hagytam.
- Igen?
- Na elmegyünk fagyizni? - hamar elmosolyogtam magam.
- 10 perc múlva gyere a ház elé. - utasítom fiúm. Lassan már egy éve, hogy együtt vagyunk és a kapcsolatunk csak javul és javul. Ez lenne a fiatalkori szerelem?

Kifésültem hajam, elköszöntem az otthon lévőtől majd jó kedvűen indultam is.
- Gyors voltál. - nyújtja kezét helyes barátom. - Siettél hozzám mi? - mint minden fiúnak neki is nagy az arca. Az átlagosnál kicsit nagyobb is, de sikerül mindig átnéznem felette.
- Szóval milyen fagyit kapok? - kulcsolom össze ujjainkat. Régen még meg volt az a bizsergés mikor ezt csináltuk de mára...nem is az hogy elhalványult...egyszerűen csak eltűnt.
- Ilyen finomat. - tapaszt egy puszit arcomra. Nem járunk egy osztályba de évfolyamtársak vagyunk. Egy emelettel feljebb lévő termük az övéké. Hyunki mindig le jön szünetekben és meglátogat.
- Melyik fagyizóba megyünk most? - mindig végig járjuk a város fagyizóit, itt gyakran nyílnak ujjak főleg, hogy nyári szezon elkezdődött.
- Jó lesz a múlt heti? - néz rám édes arcával. Kis gyerekes pofijába szerettem bele. Talán pár centivel magasabb nálam, de mióta együtt vagyunk mindenki azt mondja mennyire össze illünk.
- Megint? De a sarkon a kávézóban nyílt egy új. Azt mondják kis színes cukorkákat is raknak a fagyira ingyen! - mutogatok hevesen szabad kezemmel.
- Mehetünk oda is csak a múlt heti fagyizóban olyan édes volt a fagyi. Finom volt nem? - mosolyog amolyan: menjünk oda ahova én akarok - mosollyal. Legyen.
- Akkor maradjon az. - bólintok vidáman.
Sosem szoktunk veszekedni. Tényleg nagyon jól kijövünk. Habár szüleimnek már bemutattam édesapám nem különösebben kedveli Hyunkit. Annyiszor kérdeztem már miért de folyton csak azt hajtogatja nem olyan amilyennek látszik stb. Anya amennyit itthon van légiutas kísérőként, talán kétszer ha találkoztak így nincs neki problémája vele.
- Átjössz hétvégén? - mindig haza kísér igaz nem lakunk messze egymástól.
- Elég sok a tanulni valóm. - húzom picit számat kérésére.
- Ugyan Yujin. Átjössz péntek délután és szombat reggel ha szeretnél haza mehetsz. - villantja meg kisfiús mosolyát.
- Miért mindig az van amit te akarsz? - ölelem át és bújok mellkasába.
- Mert jóképű vagyok. - megszokott válasz.

- Tehát az osztály felelősök a hónapban Han Yujin és Kim Jongin. Rendben Yujin? - kérdezi az osztályfőnök. Sóhajtva mondom a választ. - Jongin? - mindenki az osztályban a fiúra szegezi a tekintetét aki erre csak egy lusta bólogatással válaszol.
- Ah...Kai olyan menő.
- Mindig olyan laza, hihetetlen.
- Olyan kíváncsi vagyok van-e barátnője. Biztos van. - hallom magam mögül a szokásos Kai rajongói klubbot. Már első évtől fogva mindenki Kainak hívja a fiút így néha még én is meglepődőm mikor mások kimondják az igazi nevét rajtam kívül. Mindig az eredeti nevén hívom már a kezdetektől fogva. Az osztályunk középpontja. Mindig minden körülötte forog. Sosem kedveltem és nem is fogom. Az a tipikus "én mindent megtehetek" fiú. Folyton piszkál valamivel ha egymáshoz szólunk ennek az eredménye az lett, hogy inkább nem is foglalkozok vele, de a sors folyton össze rak minket. Múlt évben rengetegszer kerültem büntetésbe miatta. Itt van lassan az év vége és már ebben a hónapban másodjára vagyok Jonginnal osztály felelős. Próbáltam cserélni, hogy délután ne nekem kelljen bent maradnom de a tanárnő nem engedi. Hyunkinak is folyton róla panaszkodok. A lányok az osztályban mindig azt mondják, hogy meg se lepődnének ha egy nap majd egy párt alkotnánk. Felháborodva cáfolom ezt a kijelentésüket méghozzá azzal az indokkal, hogy Jongin egyáltalán nem kedvel engem és ez kölcsönös.

- Igen, igen. Megint én. Nem ma nem hiszem, hogy eltudunk menni. Jól van. Én is. Szia. - teszem le a telefont egy ismételt sóhajjal.
- Csak nem a kis barátod? - oson Jongin a hátam mögé úgy hogy észre se vettem.
- Idióta! Megijesztettél. - ütök bele vállába majd elkezdem letörölni az üres tantermi táblát.
- Talán valami programotok lett volna mára? - simogatja a bántott testrészét.
- Még is mi közöd hozzá? - nem értem ezt a fiút. Csak azért mert jól néz ki azt hiszi mindent megtehet. Igen beismerem...helyes de ez nem mentség.
- Nekem ugyan semmi. Valójában nem is érdekel. - von vállat és elkezdi az ablakot törülgetni. Régóta vagyunk már osztálytársak még is a kapcsolatom vele a legrosszabb. Kim Jongin a legrosszabb.
- Cseréljünk. - szólal fel hirtelen pár perc néma csönd után, oda siet mellém, kikapja kezemből a szivacsot a törlő rongyot bele nyomja a markomba és az ablak felé tol.
- Mi? Miért? Csináld a saját dolgod. - ellenkeznék de oda nyom az ablak elé és teljes nyugodtsággal törli tovább a táblát. - Jongin! - szólok rá de figyelembe se vesz. - Ah..  utállak! - dobom neki a kezemben maradt krétát és mérgesen az üveg irányába fordulok.
- Mindig nekem kell csinálnom a mocskosabb ... - szidnám tovább a teremben lévő fiút mikor kinézek az ablakon. Pont az iskola bejáratára néz és egy ismerős arcot látok elsétálni. De nincs egyedül. A fiú boldogan nevetgél ahogy a mellette lévő lány is. Az a fiú...az én fiúm. És az a lány nem az osztálytársa. De Hyunki miért van még itt?
- Kiviszem a szemetet. - fogom meg az említett tárgyat hirtelen. Jongin csak hüppög egyet. Le sétálok a lépcsőn és végig azon gondolkozom, hogy honnan olyan ismerős az a lány. Lehet csak rosszul láttam és az nem Hyunki volt? Csak fel ismerem a saját barátomat. Ő volt az. Megrázom a fejem és veszek egy nagy levegőt. Majd rá kérdezek nála.
Mire vissza értem a terembe Jonginnak hűlt helye sem volt. A táblára volt írva általa hogy "majd holnap találkozunk". Elvégezte a dolgát és az ablak tisztítást is befejezte helyettem. Ha jobban bele gondolok, ő tolt oda az ablakhoz. Most végképp nem értem. Jongin látta Hyunkit azzal a másik lánnyal sétálni és direkt megmutatta nekem? Hogy lehet valaki ilyen gonosz?

Késő délután értem haza de eldöntöttem, hogy én nem fogom felhívni. Miért támadjam le rögtön? Ráadásul semmi jelét nem láttam annak, hogy gond lenne a kapcsoltunkban így tényleg felesleges aggódnom.
- Kicsim, itt van Hyunki. - jön be apa a szobámban. Épp leckét akartam csinálni, hogy eltereljem a gondolataim. Jó kis szórakozás.
- Megyek. - sétálok ki hozzá a előszobában.
- Szia. - állok meg előtte kicsit bambán.
- Szia Yujin. - lép közelebb. Arcra egészen más mint általában. - Tudunk beszélni? - meglepődve pislogok kettőt.
- Persze, gyere beljebb. - mutatok a szobám felé. Mind a ketten leülünk a zárt ajtóval lévő szobában ágyamra.
- Yujin el kell mondanom valamit. Próbáltam mindig elhúzni de tovább már nem megy. - jön az őszinteségi roham. Kezdjek aggódni? - Remélem megértő leszel. - fogja meg kezem. - Egyszerűen csak kimondom, úgy mind a kettőnknek könnyebb.- sóhajt nagyot. - Elköltözünk. - a levegő megfagyott a szobában.
- Micsoda? Mit mondtál? - nem akarok hinni a fülemnek.
- Jövő hónapban elköltözünk a városból. - szorítja meg kezem.
- Csak viccelsz.. - állam még mindig a padlót kopogtatja.
- Bár tehetném. Apa vállalata a szomszéd városba költözik így minket is áthelyeztek.
- De a szomszéd város innen legalább egy óra.. - nem tudom elhinni hogy ez igaz. Bambán nézek szemeibe.
- Tudom. Ne aggódj nem lesz semmi baj. Minden hétvégén látni fogjuk egymást. Megígérem jó? - ül közelebb és megsimogatja arcom amit lassan könnyek lepnek el. Minden hétvégén? Ő is tudja már most, hogy ez nem így lesz. - Annyira sajnálom Yujin. - nyomja fejemet nyakába. Beszippantom édes parfümjét és pityeregve átkarolom.
- Szeretlek. - halk puszival pecsételi meg szavát.
- Én.. én is szeretlek. - bújok jobban hozzá.
Hát ennyi lenne?

A napok csak teltek és közeledett a jövő hónap. Minden olyan gyorsan zajlott le. Próbáltunk Hyunkival minél több időt együtt tölteni. Viszont valami megváltozott. Bennem és benne is. Az az este után még különösebben éreztem magam. Pontosabban nem tudtam mit is kellet volna éreznem. Szomorú voltam de nem látványosan. Talán még nem fogtam fel, hogy távol lesz tőlem. Úgy éreztem, hogy...nem ezt kéne éreznem. Tudtam, hogy ez így nem jó. Nyomasztó érzés a mellkasomban már egy hónapja jelen van. Más lány a helyemben depressziós lenne, ha elköltözne a barátja. De nem. Nálam ilyen jel fel sem ütötte a fejét.
- Yujin igaz a hír? - huppan le mellém szünetben osztálytársam.
- Hír? - nézek fel tankönyvemről.
- Hogy a barátod elköltözik. - elég hangosan mondta ahhoz hogy a közelemben lévők hallják. Páran oda ültek még és kíváncsiság töltötte el őket a válaszom miatt. Körbe pillantottam és ahogy szemeim végig szántották a kíváncsi emberek arcát valakin megakadt a tekintetem. Jongin is engem nézett. Nem ült oda de felkelt a padról, pedig szünetben vagy épp eszik vagy a padon alszik. Amikor rá néztem kezén pihenő fejét nem fordította el csak szemét tekerte arrébb. Megráztam a fejem és válaszoltam.
- Igen igaz. Másik városba kell költözniük az apukája munkája miatt. - világosítom fel őket.
- Szegény Yujin. Most biztos nagyon nehéz neked igaz? De a barátod olyan aranyos. Biztos nem lesz semmi baj. - simogatja meg a vállam a mellettem ülő.
- Hyunki mindig nagyon kedves és olyan jól kijöttök. Olyanok vagytok mint egy állom pár. - nevetnek a lányok. Mikor megköszönném a sok bókot hangos csikorgást hallok majd a hang irányába fordulok. Jongin volt ahogyan kinyitotta az ajtót majd hangosan becsukta. Hát ez? Nem értettem a reakcióját mire vonult így ki a folyosóra, mikor tudja róla mindenki, hogy utál szünetekben kint lenni a hangzavar miatt. Hmm. Biztos csak idegesítette, hogy most bent nevetgélnek a lányok. Kim Jongin olyan bunkó.

Lassan összepakoltam a cuccom utolsó óra után és a helyemen vártam míg mindenki ki kászálódik a teremből, hogy utána össze takaríthassak. Péntek van. Hyunkiék ma mennek. Olyan furcsa. Még nem tudtam felfogni. Azt mondta megvár míg haza érek csak az után indulnak. Valóban szomorú vagyok de valami azt súgja nem ezt kéne éreznem.
- Hé te. - landol egy szivacs a padomon kizökkentve a gondolataimból.
- Mit akarsz Jongin? - sóhajtok unottan miközben megfogom a szivacsot és a tábla felé indulok vele.
- Már vagy tíz perce itt állok és várom, hogy meghalj de mintha a falnak beszéltem volna. - ül fel a tanári asztalra mögöttem.
- Amint látod nem mindenki csak rád figyel. - pillantok rá a vállam fölött majd rögtön vissza a zöld táblára.
- Ma valaki még a szokottnál is morcosabb. - támasztja meg magát két kezén hogy kissé hátra tudjon dőlni.
- Csak nincs jó kedvem. - vonom meg a vállam. Pár másodperc néma csönd telepedett az osztályteremre. Jongin ott ült mögöttem ami egyre zavaróbb kezdett lenni. Óvatosan rá pillantottam és meglepetésemre engem nézett egész végig. Gyorsan vissza is kaptam a fejem.
- Igazán felemelhetnéd a feneked a padról és segíthetnél, hogy hamarabb végezzünk. Gondolom te is haza akarsz már menni. - köszörülöm meg a torkom. Fordulnék meg a vödörhöz, hogy bevizezzem a kezemben lévő kis anyagot de valami az utamban áll.
- Én rá érek. - Jongin mögém osont és úgy duruzsolta mondatát a fülemben. A szivacsot lassan kivette a kezemből és ő vizezte be. Az egész csak egy pillanat volt még is tisztán éreztem, hogy zavarba jöttem. Jongin sose volt még ilyen közel hozzám. Mi ütött belé? Mintha mi sem történt volna törölte tovább a nagy íróhelyet. Értetlenül néztem fel rá. Vártam valami magyarázatot de tudtam, hogy nem kapok. Helyette csak érzéstelen arccal rám nézett majd folytatta dolgát. Zavarom ekkor el is tűnt. Rájöttem, hogy csak szórakozik és megvontam a vállam. Nem tudom elégszer ismételni. Kim Jongin egy bunkó.

Címkék: EXO, fanfic, fiction, Kai